A kezdetek
1919-ben a stuttgarti Waldorf-Astoria cigarettagyár igazgatója, Emil Molt megbízta Rudolf Steinert (Murakirály, 1861. február 27. – Dornach, 1925. március 30.), osztrák polihisztor, filozófus, a Waldorf-pedagógia atyja, író, dramaturg, tanár, a spirituális mozgalom, az antropozófia megalkotója), hogy dolgozza ki egy új, modern iskolarendszer és pedagógia koncepcióját. Ez megtörtént, és ennek alapján szervezték meg a cigarettagyár iskoláját a gyárban dolgozó munkások gyerekei számára. Magyarországon az első Waldorf-iskola 1926 szeptemberében kezdte meg működését, Nagy Emilné dr. Göllner Mária inspirációjára, saját házukban, Budán. Az oktatás azonban csak 1933-ig folyhatott, ekkor – Hitler hatalomátvétele után –, a külföldön tartózkodó német állampolgárokat hazahívták, így az intézmény megfelelő számú tanár nélkül maradt. A Waldorf-oktatás elterjedését súlyosan visszavetették a diktatórikus rendszerek, és csak a rendszerváltás (1989) után, Solymáron nyílt újra Waldorf-óvoda és iskola. Jelenleg Románia több településén zajlik Waldorf-oktatás, Kovászna megyében először a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolában kezdődött el Mikola Edit vezetésével, 1994-ben.
Alapelvek a Waldorf-oktatásban:
- Az iskola 12 osztályos, koedukált. A szülők részt vesznek – szülői tanácsok formájában- az iskola életében és munkájában. Az iskola a szülők-tanárok-tanulók messzemenő együttműködésére van alapozva. Az osztályra a bensőséges, családias légkör és a stabilitás (állandóság és biztonság) jellemző. Az osztály összetételét tervezik: a fiúknak- lányoknak és a temperamentum-típusoknak (melankolikus, flegmatikus, kolerikus és szangvinikus, vagy introvertált-extravertált) egyensúlyban kell lenniük. Ez előmozdítja a megfelelő osztálykohézió létrejöttét a közös munkavégzés során.
- Fontos szerepe van a Waldorf-pedagógiában a munkára nevelésnek is, ami főképpen kézimunkában (varrás, hímzés), különböző kézműves technikákban (fafaragás, agyagmunka) és mezőgazdasági tevékenységben (kertművelés, állatgondozás) fejeződik ki. A kilencedik osztálytól kezdve a tanulók több hetes mezőgazdasági-ipari-szociális gyakorlaton vesznek részt. Az utolsó évet szabadon választott gyakorlati munkával vagy elméleti záródolgozattal fejezik be. Az elkészült műveket bemutatják, és tanáraik, társaik, szüleik jelenlétében védik meg őket.
- Az egyes tantárgyak egy-egy összefüggő anyagrészletét nagyobb adagokban, egyszerre veszik át, ami azt jelenti, hogy például három hétig történelmet tanulnak a gyerekek (epochális oktatás). Nincs tehát naponta változó órarend, a gyermek figyelme és érdeklődése tartósan egy területre koncentrálódik.
- Különösen fontos a művészeti tárgyak oktatása. Kiemelkedő szerepe van tehát a művészeti nevelésnek: ének, hangszer, kórus, zenekar, rajz, festés, színjátszás. Az írás elemeihez is a művészi rajzon keresztül jutnak el.
- A hitoktatás fakultatív.
- Elsőtől nyolcadikig egy tanító vezeti az osztályt, akihez ötödiktől egyre több szaktanár kapcsolódik.
- Az idegen nyelv oktatásának alapelve az, hogy a gyerekek ne fordítsák le idegen nyelvre az anyanyelvet, hanem magából az idegen nyelvből indulnak ki, és a szavak hangoztatását mozgással kötik össze. Tehát hangoztatásból tanulják a nyelvet, nem íráskép alapján.
- Osztályzás nincs, ismeretlen a bukás és a feleltetés. Az egyes epochák (tantárgyi szakaszok) után nyilvános osztálybemutatót tartanak, tanév végén pedig a gyermek személyiségének egészére kiterjedő szöveges értékelést ad az osztálytanító. Ehhez személyre szóló verset (osztályvers avagy bizonyítványvers) is mellékel, melyet a következő év folyamán a tanulónak azon a napon kell elmondania, amelyen született. Az intézmény nem ad állami érettségit, a 13. év az érettségire való felkészülést szolgálja.
- Az euritmia, vagyis a táncos mozdulatművészet jellegzetesen Waldorf specialitás, amely a tér-, idő-, és emberi test mozgásos önkifejezési formája. Az euritmia a gyermek számára érdekes, változatos tevékenység, s legfőképpen teljesen individuális művészeti tárgy. Nemcsak mozgásos, hanem verbális-zenei változatban is létezik: rímek, ritmusok, ütő- és dallamhangszerek által keltett hangok arányos formákba öntött szövedéke, mely spirituális kaput nyit a lélek önkifejezése előtt. A tudatos formaképzés, a ritmus keretek közé terelése segít a „szétesett” kamasz léleknek újjáteremtenie önmagát, hogy felnőttként is megtalálja azt a harmóniát, amit kisgyermekként – vagy „előző életében” felnőttként – korábban már megtapasztalt.
Gyerekközpontú, képességfejlesztő iskola
Gyerekközpontúsága azt jelenti, hogy metodikájában, tantervi rendszerében a gyerek folytonosan vátozó testi-lelki-szellemi tulajdonságainak, szükségleteinek megismeréséből, ismeretéből indul ki. A képességfejlesztést Steiner úgy foglalja össze tömören, hogy a Waldorf-iskola a Können és nemcsak a Wissen iskolája. Németül mind a két szó tudást jelent, de a Können a képesség, a Wissen a csak intelektuális, verbális fej-tudás értelmében. Talán ezek miatt szokták a Waldorf-iskolát a kéz, a szív és a fej egységes iskolájaként is jellemezni.
Osztálytanító
Steiner a pedagógusképzéssel kapcsolatban azt mondta, hogy a tanítónak nem a szaktárgyakban kell szakembernek lennie, hanem a gyerekben és a gyerekkel való kapcsolattartás módjaiban. A többit – mondta, hogy feldúlja az akkori szakfelügyelőket és szakembereket – majd megnézi a kézikönyvekben. Azt javasolta, hogy a leendő tanárt a tudományok helyett a kézikönyvek és a könyvtárak szakszerű használatára kell megtanítani. A tanár számára ezt követően is nagy feladatot jelent, hogy mindazt a száraz ismeretanyagot, melyet a kézikönyvekből át kell adnia, miként szűri át a saját személyiségén, és élő képekben miképpen tárja a gyerekek elé. Ez a legnehezebb a pedagógus munkájában. Sokkal egyszerűbb oroszlánt vetíteni nekik, vagy képet mutatni az oroszlánról, ha arról tanít éppen a tanár, mint mesélni az oroszlánról, hogy a gyerekek belső képet alkossanak az anyaghoz, ami ismét egy lényeges mozzanat ebben a kisiskolás életkorban. Steiner azt is kiemelte, hogy a pedagógusnak folytonosan figyelnie kell a saját magára irányuló önismeretre és önnevelésre, mivel legfőbb eszköze, mellyel a gyermekre hatást gyakorol, saját személyisége, s ezért ezt, minden belső feszültségével és önellentmondásával együtt, a lehetőség szerint szilárdan kell kézben tartania és tisztán tartania, legalábbis ami a gyerekekkel együtt eltöltött idő követelményeit illeti.
Osztályozás, értékelés
A Waldorf-iskolában nincs feleltetés, írásbeli dogozatok iratása, ehelyett van viszont együttes tevékenység, munka, egyéni ötletek megbeszélése, bizonyos feladatok „számonkérése”. Tankönyvek sincsenek. Minden, amiről beszélnek, a tanító rajzai, táblára írt szövegei és szavai alapján a kódexnek is nevezett nagy, sima lapú füzetbe kerül. Az értékelés abban merül ki, hogy a tanító kezdetben rajzban és versben értékeli a gyerek teljesítményét, később pedig prózában. A bizonyítvány szöveges, mint az angolszász államokban. A szöveges értékelés módot ad arra, hogy a tanító a pozitívumokról beszéljen, és ez a negatívumokat is elviselhetővé, beláthatóvá teszi. A szülők számára visszajelzést jelenthet a hónap-ünnep, azaz a havonta vagy két-három- havonta ismétlődő bemutató, ahol a gyerekek egymásnak, tanáraiknak, szüleiknek mutatják be, amit tanultak, tanulnak. Nem erre készülnek a megelőző időszakban, hanem kiemelnek valamit abból, amit tanultak (zeneszám, dal, költemény, színdarab-részlet, nyelvi vagy ritmikus-mozgásos játék stb.) és ezt itt is előadják.
A szabadság problémája
A Waldorf-iskola a saját út megtalálására akarja a növendéket képessé tenni, és a szellemi szabadságra akarja őt nevelni, mert meggyőződése szerint így válik majd hatékonnyá földi életében, így tudja hivatását – a többi ember, s a világ hasznára is – betölteni. Nem úgy nevel a szabadságra, hogy a gyereket „megszabadítja” minden külső szabálytól és feltételtől. Steiner például sokat foglalkozott azzal, hogy milyen nagy szüksége van a felnövekvő iskolásnak az orientáló autoritásra – akit az osztálytanító képvisel. Nem autoriter (tekintélyelvű) nevelésről van itt szó, hanem arról, hogy a gyereknek szüksége van először szüleire, majd tanítójára, akihez szeretetben ragaszkodhat, s aki a világot közvetíti (magyarázza, értelmezi) számára. A Waldorf-iskola annyiban is szabad, hogy az iskolát a tantestület vezeti, a minden csütörtökön délután ülésező tanári konferencia. Ennek legfontosabb része a gyerekmegbeszélés, a fontos döntések meghozatala konszenzus alapján.
Összefoglalás
Végezetül hadd idézzük Rudolf Steiner gondolatait, aki így ír az általa megálmodott pedagógiai munka természetéről: „Az egész élet olyan, mint a növény, mely nemcsak azt foglalja magában, amit a szemnek tár oda, hanem rejtett mélységeiben még egy jövő állapotot is hordoz. Aki előtt növény van, mely először levelet hord, nagyon jól tudja, hogy egy idő után a levelet hozó száron virágok és termés lesznek. És a növény rejtekén már most is megvannak a csírák ehhez a virágzáshoz és terméshez. Azonban hogyan mondhatná meg bárki is, milyenek lesznek ezek a szervek, aki csak azt akarná kutatni a növényben, amit az jelenleg tár szeme elé. Az képes csak rá, aki a növény lényegével megismerkedett.” (Steiner, Rudolf: A gyermek nevelése szellemtudományi szempontból. Jáspis Kiadó, Bp. 1992. p. 10-11.)
Források:
Vekerdy Tamás: Másféle iskolák (Talán: a Waldorf?), Saxum, Bp. 2005.
Pálvölgyi Ferenc: A Waldorf-pedagógia személyiségképe és nevelő hatásai (https://btk.ppke.hu/db/0A/54/m00000A54.pdf)