Péntek reggel 7,15-kor a vasútállomáson gyülekezett a csapat: majdnem a teljes létszámú osztály (egy gyerek hiányzott), Jutka Tanci és két kísérő szülő. Az úticél Kovászna és a Tündérvölgy volt.
A gyerekek könnyedén búcsúztak a szülőktől, a vonatra felszállva indult a program. A berecki gyors sebességének köszönhetően a megszokott iskolai tevékenység is belefért a menetidőbe: közös reggeli fohász, bizonyítványversek felmondása, verses-ritmikus rész. A végén még reggelizésre is jutott idő.
A kovásznai vasútállomásról városi kisbuszra szálltunk át, amely elvitt a Tündérvölgyig, innen indult a kis expedíció. A szemerkélő eső nem szegte senki kedvét, a csapat – esőkabátokba beöltözve – kíváncsian haladt a völgyön át, a siklóhoz.
Útközben láttuk a szívkorházat, a Kovászna patak vízesésést (ahol másik két kiránduló osztállyal találkoztunk). A siklónál meghallgattuk Istvánt, Ábel apukáját, aki, ahogy mindenik megállónál, itt is nagyon tartalmas ismertetőkkel gazdagított.
Innen visszafelé indultunk, Vajnafalván keresztül, be a városba. Kovásznán az első megállónk a Kőrösi Csoma Sándor iskola volt. Házigazdánk bevezetett az iskolába, megmutatta a gépekkel jól felszerelt asztalosműhelyt, és személyében megismerhettük a faragászatot oktató leendő tanár bácsit, akihez majd V. osztálytól kerülnek a waldorfos tanulók.
Ekkorra a csapat megéhezett, így a további úthoz nagy volt a motiváció, hiszen a vendéglőben várt a meleg ebéd (amihez szintén nem kellett a noszogatás).
Ebéd után, már a kirándulás végéhez közeledve még megnéztük a Pokolsárt, megkóstoltuk a borvizeket, megnéztünk egy mofettát (hogyan alszik ki a gyufa lángja), majd az állomás felé vettük az irányt.
Élmény volt az egész nap. A tájon, a látnivalókon túl, az igazi öröm a gyerekekkel közös együttlét volt. Az együttnevetés, a szórakozás, a friss levegő, az Élmény volt közös. Elcsodálkoztam az újra meg újra felelevenedő energiájukon, ahogyan bármely megállónál, ahol pihentünk, melegedtünk vagy ebédeltünk, a gyerekek rögtön játékba kezdtek, énekeltek, kiszámolóst játszottak.
Ámulva figyeltem a gyerekek egymáshoz való kapcsolódását, ahogy pajtásokként viszonyulnak egymáshoz, mindenkit egyformán elfogadva, ahogy mindenki éppen azzal barátkozott vagy éppen annak fogta meg a kezét, aki melléje került.
Sőt mi több, még a kezdeti szitáló eső sem zavarta meg jókedvüket; természetességgel kezelték, hogy most ilyen az idő (sokan közülük már a waldorf oviban megtapasztalták, hogy ha esik, ha süt, kint lenni jó).
A kovásznai vasútállomásra visszaérkezve a társaság elfáradt, ez természetes következménye volt a napi gyalogtúrának. De, csillogtak a szemek, és büszkén tapsoltuk meg a bátorságunkat, a kitartást, az örömöt, amely végigkísérte a napunkat.
Hazafelé a vonaton, mintha elillant volna a fáradtság, előkerültek a különböző kártyák, játékok, és nevetéstől volt hangos a vonatfülke.
Úgy terveztem, hogy írásomat a nap fénypontjával zárom, ezért megkértem Zorán fiamat, hogy válaszoljon nekem arra a kérdésre: mi volt a legjobb ezen a kiránduláson? Őt idézem: “Nem volt legjobb. Minden egyformán jó volt!”
Köszönöm, Tanci ezt a csodás napot, hogy megszervezted és nem mondtad le a borús idő ellenére sem. Köszönöm, hogy én is Veletek tarthattam.
szöveg: Keresztes Erika
fotók: Sánta István Zsolt
