A Bodoki-tetőről letekintve, ránézve Alsó-Háromszékre, a távolban a Fogarasi-havasokra, a Bucsecs- vagy a Csukás-hegységre, a világ tetetjén mindennapi gondjaink apróvá zsugorodnak, és – legalább egy időre – nem gond, ha nincs meg az a fél pár zokni… Egymás közt beszélgetve jegyezte meg ezt, a lényegre tapintva Erika, Nóra édesanyja a harmadikos waldorfosok márciusi kirándulásán.
Hóvirágnézőbe indultunk március 18-án, szombaton, a Bodoki-havast szemelve ki úticélnak. Herec vára alatt, Málnásfalu szomszédságában gyülekeztünk kora reggel, és indultunk neki a havasnak a Herec-patakát követő erdei úton, körútvonal bejárását tervezve.
Az erdő nyugalmas csendjében haladva, lesve-keresve az avarból előbukkanó első virágokat, lassú tempóban haladtunk felfele. A gyermekek csapatokba verődtek, keresték a túrabotnak való ágakat, fejtették le a vékony jégréteget az utunkba kerülő pocsolyákról, kóstolták a bükkmakk termését, szőtték csicseregve napi terveiket. Csapatunkat elkísérte az erdész is, szusszanásnyi pihenőinkben ő mesélt fákról, állatokról, erdőről, várakról.
Útvonalunk első szakasza az erdei út végéig tartott, innen meredekebb hegyi ösvényen közelítettük meg a Bodoki-tetőt, nagyobb pihenőt tartva az aljban lévő forrásnál. A pihenő után sétáltunk fel a tetőre.
A kilátás és a domboldal felső felében megtalált hóvirágok kárpótoltak a borús, enyhén szeles, hideg időért. Emlékeinket, érzéseinket, örömeinket finomságainkat, osztottunk meg egymással, sorban készültek a fényképek a magasságot jelző kőnél, és hamar összeálltunk a nagy közös fotóra is.
Visszafele állati csontmaradványok indították be a gyermekek fantáziáját, de lelkesen számolták a pöfetegeket is, fáradtabb pillanataikban pedig sűrűn kérdezgették: még mennyit kell menni?
Mentünk még annyit, hogy elértünk a Kincsás-várához, amelynek már csak a körvonalai és a várat védő árkok látszanak. A nem láthatót viszont felidézte a hely története: ide menekítették fel Herec-várából kincseiket – az asszonyokat, gyermekeket és a jószágot – az itt élő székelyek, ha támadt az ellenség.
Majd mentünk még annyit, hogy – mint a mesében – egy gyönyörű ezüsterdőbe érkeztünk. Előbújt a nap, sugarai a szálegyenes bükkfák szürke kérgén csillogtak. A gyerekek, Tanci irányításával, gyors tippversenyben próbálták megfejteni hány évesek lehetnek ezek a fák. Azok nyertek, akik 70 és 100 év között becsülték meg a fák életkorát.
Utolsó megállónk Herec-várának romjainál volt. A valamikori stratégiai fontosságú erődítményből már csak egy romos várfal és talán egy bástya-fal maradt, gyanútlanul bújva meg az országút fölé magasodó erdős domb tetején.
Kilenc együtt töltött óra, hóvirágok és más gyönyörű növények, kapaszkodók és ereszkedők, békés csend és lélegzetállító kilátás, jó beszélgetések, sok játék és jókedv, jónéhány kilométer, kellemes fáradtság, mind-mind kincsek a kirándulásról.
És a tudat(ra ébredés), hogy nem baj, ha nincs meg az a fél pár zokni…
Varga Zsuzsa, szülő
