Újra nyár – iskola vége, és az évzáró igazából az év legjobb részének, a nagy nyári szünetnek – vakációnak – a nyitása…
Így kezdhettem volna, ha megírom a tábori beszámolót időben, azaz még június végén. Most azonban lassan vége a nyárnak, de a lendületet adó ihlet esélyt sem kapott idáig, hogy írásra bírjon, annyira sok minden történt az elmúlt két hónapban. De most itthon végre, a tücsökciripelős budai lakásban, ahol felnőttem, miközben három gyermekem a nagyszoba matracain alszik, talán van esélyem, hogy idevarázsoljam, mi is történt abban az ikafalvi táborban a vakáció második hétvégéjén.
Tavaly a társaság fele ismerte csak egymást, de megelőlegezett bizalommal, az előkészítő osztály elkezdése előtt egy ottalvós falusi táborozásra hívott minket saját ikafalvi családi birodalmába Konát Eszter (tanci), akit nagyon bírtunk, és az oviból már ismertünk. El kell mondanom, a tavalyi nyár egyik legjobb két napját töltöttük együtt, a hely, a társaság, az érett nyár adta színek és hagulatok feltöltöttek valamennyiünket. Nekem különösen sokat segített abban, hogy erdélyi gyökérkezdeményeimet – budapesti outsiderként – mélyebbre ereszthessem, élvezve azt, ahogy férjem és egykori hippi barátai (most „jólnevelt“ többgyerekes Waldorfos apukák, akik annak idején gatya nélkül rohantak be a Szent Anna tóba), ugyanúgy éneklik a blues sztenderdeket hajnalig, az éjszakai parázsló tűz körül, mint 25 évvel azelőtt… És nagyszerű volt a közös kirándulás a faluban és a fotózkodás a búzamező közepén, a közös főzések és beszélgetések, és az, hogy a gyerekek tökéletesen eljátszottak együtt, beleoldódva az egykori gazdasági udvar adta számtalan lehetőségbe. Talán az erdélyi Waldorf intézményeknek sokkal könnyebb a gyerekek természetközelségét megvalósítaniuk, mert a vidék ott van a családok élő-terében, természetesek a falusi nyarak a nagyiknál, és nem kérdés, hogy miből nő ki az uborka a konyhakertben…
Szóval csodás volt a tavalyi Ikafalva, és alig vártuk idén a folytatást.
Mivel két éjszakáról volt szó, mindenki a nagyobb sátrával érkezett, a Decathlon reklámfilmet forgathatott volna a kertben, úgy álltak egymás mellett a Family Appenaz sátrak. Hála Eszter tanci apukájának, hatalmas lekaszált terület állt a rendelkezésünkre, amit lakályosan be is rendeztünk. A helyét mindenki hamar megtalálta megint, 1-11 éves gyermekeinket – a testvérekkel együtt csaknem 30 gyereket – megint beszippantotta a végtelennek tűnő kert, melyről csak másfél nap után derült ki, hogy egyetlen véges pontja van, egy derékig érő dagonyát jelentő, a gyerekek által gondosan kialakított sárgödör. De a Waldorfos anyukák a rugalmassági teszten is átmentek, a műanyag lavórok pedig kiváló szolgálatot nyújtottak a fülig érő agyagréteg eltávolítására – akár naponta többször is.
A közös főzés közben megint felvetődött bennem a régi vágy, hogy vágjuk már mindig közösen a répát, azaz nem is lenne rossz valamilyen szintig kommunában élni, hisz a családi életet valójában több generációra vagy egy nagyobb közösségre találták ki, ahol nem egyetlen anyuka próbál egyszerre az ebédhez pucolni, aprítani, kavargatni, mosogatni, előszedni, visszatenni, asztalt előkészíteni, közben a gyermekeivel játszani, szorzótáblát gyakorolni, orrot és popsit törölni, veszekedéseket elhárítani, majd mindezt visszafelé – naponta többször is. Így hát kedélyesen és gyorsan készültek a mesteri vega és húsos étkek és azt is el kell mondanom, hogy volt olyan nap – és ez már tényleg a nyaralás csúcsa egy családanya számára – amikor Eszter családja hozta az ebédet. Köszönet és hála érte, tényleg fantasztikusak voltak! Szombaton délután még kürtőskalácsot is sütöttünk, négy asszony dagasztotta – szintén a család tagjai (ugye, igazam van a generációs összefogásról) –, és a gyerekek sütötték. Jó volt látni, ahogy a feladatokkal általában nagyon gyorsan végezni akaró 9 éves fiacskám képes volt három kalácsot is a pirulásig forgatni, tízperceken keresztül.
A hatalmas lépésekben formálódó családi közösség közös nyaralásához mindenki hozzájárulhatott: ki mindig nyitva álló kávés büféasztalával, ki body art tréneri képzettségével – nagyszerű formába hozva reggel a csapatot. A gyerekek utolsó este spontán színdarabot adtak elő zseblámpafénynél a fenyőfásban, „A szörnyek világa 3.“ címmel, igazodva a mai trendekhez, és tudva azt, hogy a nagy filmek első két része után a harmadik mindig a legnagyobb kasszasiker. (Elmondásuk szerint, a hatodik rész lesz majd a következő, ehhez a producert keresik. Jelentkezni a szerkesztőségben lehet.)
Az egyik legszebb, vadvirágos háromszéki tájban töltött pár órás kirándulás most sem maradhatott el – a kiadós a záporral a végén – és vasárnap megint elmentünk mindannyian a református istentiszteletre, megtöltve a templomot, és emlékeztetve a hely szellemét – no meg az öregeket – arra az időre, amikor még nem volt kérdés, hogy vajon lesz-e elég gyermek az iskolában.
Természetben lenni, közösségben élni, látni magunk körül a gyermekeinket, érezni a Teremtő adta tökéletesség lenyomatát mindannyiunkban és a minket körülvevő világban, nagy boldogság. Ezt nyújtotta megint az ikafalvi tábor. Nem véletlen, hogy az egyik háromgyerekes apuka meg is jegyezte, hogy sokkal könnyebb így pihenni és lazítani – harminc gyerek (és negyven felnőtt) között –, mint a szűk családban. Hiszen a gyerekek olyan jól lekötik egymást – a felnőttekről nem is beszélve! Jó és nagyon vidám (volt) együtt, köszönjük Eszter!
Jövőre ugye mehetünk egy hétre is?
Várallyay Réka – Árnika anyukája
A fotókat Barti Levente készítette
Gallery not found.