Próbakör. Nézzünk egymásra, így dobom a labdát – kezek összeérnek majd előrenyúlnak: huss. Karjaimat kitárva, majd a tenyereket összezárva fogadom: csatt. Jó. Akkor most mehet „igazából“. Csend, csak a karok és a szemek játéka. Suttogás: ide, ide, nekem, hozzám… Mindenki izgatottan követi a „labdát“, ami a tekintetek hídján keresztül jut célba a levegőn át. 22 kisgyermek perceken át játszik a csöndben, visszafojtott lélegzettel. Egyek. Abban a szertartásosságban vannak otthon, amely az emberiség közösséggéformálásának mindig is leghatalmasabb eszköze volt, és amelyre ma is vágyik minden ember. Ez pedig a közös rítus. Ennek megélése közben nem kell magyarázkodni vagy izgulni, hogy vajon a másik is úgy érti-e, ahogy szeretném, és ugyanúgy érzi-e, ahogy én, mert mindez természetes.Jó látni az arcokat, és a szülői oldalon ülve is érezni az izgalmat, ami mindenkire átragad: vajon kihez jut el az a láthatatlan labda? Ki lehet arra az egyetlen kis pillanatra a kiválasztott?A rítus varázslat, mely átformál és felemel. Felemel oda, ahol valójában életünk minden percét töltenünk kellene, érezve emberi minőségünk valódi képességeit. A láthatatlan látásának képességét. A természetes spiritualitás megtapasztalásának képességét…Mindezek a gondolatok, a ma esti waldorfos évszakünnep kapcsán születtek meg bennem, ahol előkészítős kislányunk osztályának „műsorát“ nézhettük meg. Pontosabban részesei lehettünk egy boldog közösség születésének. 2019. március 28.

VR

2019-06-19