Gondolatok a „Kéz-Szív-Fej iskola Waldorf 1oo“ adventi alkalmáról

Ültem a fényben.

Meleg volt, átölelő, mindent beburkoló meleg, s a lángok a lehúnyt szemen keresztül is világítottak odabent. Csőharangok zengtek körül, felhangjaik hullámokat vertek, majd szelíden belesimultak a szférikus összcsengésbe. Lebegtem, és töredékességem fájó érzete nélkül, a tükör homálya nélkül tisztán láttam a a Paradicsom közepébe leterített aranyszőnyeget. Talán már a rengő bölcső is rajta volt.

A spirál mentén már az összes gyertya égett, ebből a Teljes Fényességből hoztuk ki saját lángjainkat. Most mi, felnőttek – tanárok és szülők, édesanyák és édesapák, akik napjaink nagy részében gyermekeinkért élünk –, most mi járhattuk végig a belső Fény útját, nem másért izgulva, nem a gyerekek után szaladgálva, nem aggódva, nem lelkiismeretfurdalások között: hogy mit lehetett volna jobban csinálni, és miért maradt a kocsiban a kesztyű… A pillanatot éltük meg, azt a jelent, amin múlt és jövő között hintázva a leggyorsabban, és sokszor a legészrevétlenebbül átsuhanunk. Hagytuk, hogy mélyre essen bennünk minden, hagytuk, hogy megmártózzunk az isteni közösség teremtette fényességben, hagytuk, hogy egymásnak átadva a zengő harangot, teljes bizalommal öleljük át egymást énekkel és hanggal.

Különös este volt, és ha nem szólal meg fél nyolc táján egy, az iskola falait megremegtető fúrógép, nem tudom, miként lettünk volna képesek visszatérni arra a földi síkra, ahonnan másfél órával azelőtt, a Kéz-Szív-Fej iskolájából elindultunk. De a fúrógép megszólalt, térjünk hát vissza.

Kurta Fruzsina és Oláh Zsuzsa nagyszerű kezdeményezése, hogy ezeken a Waldorf 100 nemzetközi mozgalomhoz is kapcsolódó színes és sokrétű esteken minden alkalommal bemutatkozik valamelyik tanító. Most Konát Eszter, az elsősök tancija mesélt az osztályáról, pedagógiájáról, az első osztály feladatairól… Mindezt jó volt kívülről is hallani, hiszen az osztály aktív tagjai vagyunk Árnika lányunk révén. Eszter humora és határozottsága mindig magával ragad, olyan magától értetődő egyszerűséggel és mégis mély bölcsességgel kezeli a helyzeteket. Csodálatos azt érzékelni, hogy a gyerekek igazi közösséget alkotnak, és a bizalom valamint az egymás iránti nyitottság légkörében valóban fejlődni tudnak. Örömmel hallottam az előadásban, hogy az egyik őszi erdei iskolás napon arra a külső kérésre, hogy válasszanak maguk közül két vezetőt, nem tudtak senkit sem kijelölni, mert a „tancin“ kívül – aki az egyértelmű csapatvezér – nem éreztek senkit sem szebbnek, okosabbnak, ügyesebbnek a másiknál.

Ilyen légkört teremteni óriási dolog, hiszen nagy a külső nyomás abba az irányba, hogy mindig tudjuk, ki a legjobb valamiben és ki a „legmenőbb“ az osztályban. Ebből sok szorongás és félelem születik. Ebben az osztályban azonban tényleg biztonságban érzi magát mindenki, és elmondhatja, átadhatja azt a közösségnek, amit igazán szeretne. Többen járnak például a Csicsergő népdalkörbe, ahonnan a legkedvesebb dalokat az osztálytársaknak is megtanítják. A gyerekek fújják az énekeket az udvaron és hazafelé a kocsiban egyaránt. Milyen nagyszerű, hogy Eszter nyitott azokra a külső értékekre, amiket a gyerekek magukkal hoznak az iskolába, és szakít rá időt, hogy beépülhessenek.

A furulyázás is öröm és a kézimunkázás is élmény. A kötést pl. várakozáson felüli gyorsasággal elsajátították. Természetes jelenség, hogy az elsős kislányok a portásfülke előtt, a szülőkre várva ülnek a kispadon és kötnek. Addig nem indulhatunk haza, amíg a sort be nem fejezték. Árnika lányom az utcán sétálva is köt, és nagyon élvezi a nénik elismerő pillantásait, dícsérő szavait. Már kész a furulyatok és a hosszú sál, most épp a szoknya készül. (Emlékszem, én húsz évesen elhatároztam, hogy ahogy illik, szerelmemnek kötök karácsonyra egy sálat. Nos, mivel a rutin nem alakult ki első osztályban, 30 cm után a nagymamám fejezte be a művet, addig jutottam…)

Azt mi is érzékeljük, hogy a gyerekek nagyon szívesen mennek iskolába, és nagy a kétségbeesés, ha egy komolyabb torokfájás miatt otthon kell maradni. Elképzelhetetlen, hogy kimaradjon egy oldal füzetmunka, vagy ne mondhassa el valaki a napján a bizonyítványversét… Ez utóbbi nagyon fontos az osztály életében, általában mindenki tudja mindenkiét, sőt a tancinak is írtak több változatot is, hogy ő se maradjon ki belőle.

Az írás-olvasás tanítása, a betűk megismerése még játékosan, Aranyhajú Áron meséjén keresztül történik, a matekban Begyűjtimi és Elvesztibi segédkeznek, akik egyébként az osztály kedvelt manó lakói. Eszter ügyesen vezeti be a román nyelvet is a gyerekek életébe, az egyik reggeli fohászt románul mondják, és több olyan vers és ének foszlánya is eljut haza, amikből az derül ki, hogy előítéletek nincsenek e nyelvvel kapcsolatban. A román nyelvű fohászt közösen is elmondtuk és elmutogattuk, szerepeljen hát itt is:

Deasupra am îngerul meu,

În suflet putera lui Dumnezeu

Și-n membre voința mea

Clar în gândire

Curat în simțire

Și bun în purtare

Așa vreau să fiu.

A sok szöveges-mozgós ritmusgyakorlat – ami mind a kéz, a fej és a szív összehangolására szolgál –, a sok egyéb oktatási célzat mellett, érezhetően fejleszti a gyerekek koncentrálóképességét, közösségi felelősségtudatát, jelenben élését és kiegyensúlyozottságát. Jó tudni, hogy így nevelkedhet gyermekem!

Miután Eszter vezetésével mindannyian elmondtuk a nap végi fohászt, kis evős-ivós, könyvvásárlós szünetet tartottunk. Legkedvesebb adventi és karácsonyi énekeinkből kiadvány született, így az olyan, nehezebben megtalálható dalok kottáját és szövegét is hazavihettük, mint az „Égi réten Szűz Mária, csillagúton lépeget… kezdetű kedvencünket.

Miután újra elcsendesedtünk, Vilikó Helga waldorf pedagógus óvókánk, a budapesti euritmia képzés harmadéves hallgatója tartott elmélkedő előadást, melyen a spirálig igazi spirituális utat járhattunk be, mozgással is kifejezve belsőnk megtisztulni vágyását. Szavait a cikkíráshoz felidézve, azok tovább éltek bennem, újabb gondolatokat ébresztve.

Csendben kezdtük, a születésnél.

Lelkünk a sokrétű szférikus világból érkezett. Isten palástja alól emelte ki egy angyal, hogy szüleinkhez vihesse. Útközben – ahogy azt a Waldorf ovis születésnapi mesékből is ismerjük – betértek a Naphoz, a Holdhoz és a csillagokhoz, bejárták a szférák világát. Mindezek lenyomata, az isteni és az emberi világ közötti „úti élményeink“ meghatározzák jellemünket. Steiner „A zeneiség lénye. Hangélmény az emberben“ című művében ír erről.

Hét éves korunkig még sok mindenre emlékszünk. Ismerős számunkra a szférák zenéje, melyet később, felnőtt korunkban is hallhatunk álmunkban, amikor asztráltestünk elhagyja a földi világot, hogy megmártózzon pár pillanatra az Égi fényességben.

Mindezért nagyon fontos, hogy a gyerekeket az óvodában a szférikus világra emlékeztető burok ölelje körül színekben, hangokban, fényekben, illatokban, lágyságban és melegségben. Különösen fontos, hogy milyen zenei hangok között nevelkedik gyermekünk. Az ősi ötfokúság, a pentatónia a legtisztább hangsor, mely a felnőttek számára is létrát jelenthet az égi szféra felé. Az egyértelműség érzetét kelti, ezért megnyugtató.

A hangközök közül a legharmonikusabbnak a dó és szó hang távolságát, azaz a kvintet érezzük. Ebben az öt hangnyi távolságban biztonságban érzik magukat a gyermekek, mert keretet jelent a számukra. A „kvinthangulat“ mint Waldorf óvodás szakkifejezés épp erre a burokállapotra utal. Az adventi várakozás otthonos hangulatát az is erősíti, hogy sok régi karácsonyi népdalunk pentaton hangsorú, vagy kvintlépéssel kezdődik. (Felkelék én jó reggel hajnalban…)

Felnőttként a Fény születésére várakozva, karácsony előtt drámai ellentmondást érzünk: bár a világosságra vágyunk, énünk akkor marad leginkább önmagára, érzékelve a külső sötétséget. Nyáron összeér Ég és Föld, a nappalok rövidülésével azonban ősztől egyre inkább érzékeljük a sötétség terjedését. A természet fényébe nem kapaszkodhatunk, így azt a belső fénymagot kell magunkban megtalálni, és azt fényességgé növelni, amit a Teremtő ültetett saját magából belénk. Az isteni Fény apró csíráját. Segíthet ebben több minden, az adventi koszorú hétről-hétre meggyúló gyertyái, a közös éneklés, a tökéletesítő lemondások, a hajnali misék. Steiner Léleknaptára is közelebb visz a karácsonyhoz, ha elsősorban nem ésszel akarjuk felfogni gondolatait, hanem intuitíven hagyjuk lelkünket megnyílni irányába. Elmélkedjük át most mélyünkben visszhangoztatva a Helga által is felolvasott sorokat:

December 15-21.

Szellemi fényt hordozni

a világ-tél-éjszakában

törekszik boldogan szívem vágya

hogy lélek-csírák fénylőn

világ-alapokba gyökerezzenek,

és az érzékek sötétjében az isteni Ige

megdicsőítően minden létezést átzengjen.

Valóban a kozmikus történések és lelkünk történéseinek párhuzamba állított valósága áll előttünk a Léleknaptárban. A mindenek felett álló és létező Teremtett Rendbe való belehelyezkedés vágya és lehetősége.

Az előadás befejezéseként egy mozgásmeditációnak lehettünk részesei mindannyian. Az advent a megtisztulás, a ránk rakódott fölöslegtől való megszabadulás időszaka. Ebben segített a HALLELUIAH szó átélése testünk és lelkünk ráhangolásával. „Megtisztítom magam mindattól, ami meggátol a Legmagasabb megpillantásában.“ Mondtuk ki legbelsőbb vágyunkat.

Ehhez a megtisztuláshoz

a H betűnél levetettük mindennapi életünk köpönyegét, hogy felkészülhessünk magunkra ölteni az újat,

az A betűnél karunkat a magasba, két csillag felé tartva vágyakoztunk az áldásra,

az L betűt, karunk körző mozdulatait hétszer ismételve, a szívcsakrától indulva mind a hét energiaközpontunkat megtisztítottuk, hogy átjárhassa a fény,

az E betűnél karunkat keresztezve felemelve kértük a Teremtőt, hogy tekintsen ránk, és vegye észre átváltozásunk szándékát,

az újabb L betűnél három nagy kört leírva kértük a tisztulást mindhárom féle (fizikai, éter- és asztrál-) testünkre

az U betűnél kijelöltük az utat,

melyen az I betű jelezte indivídumunkhoz, énünkhöz találunk,

majd az újabb A betűnél felajánlottuk magunkat az égieknek, egymásnak, áldásra várva.

A kezdő H betűnél hátrahagyott földi gúnya helyett a záró H betűnél magunkra öltöttük az ünnepi köntöst, az égi burkot, hogy az óvjon és védjen minket.

Ebben az ünnepi köntösben léptünk át a másik terembe, ahol még feketén rajzolódott ki előttünk a spirál. De már nem vacogtunk a sötétségben, hiszen tudtuk, mit kell tennünk. Megszólalt a csőharangok kvintje és keretet adott, meggyúlt az első gyertya és fényt adott.

Ünnepeltünk. Igazán. Fényességben.

Várallyay Réka

2019.12.19.